Tizenötödik fejezet

A szörnyű tragédia, Gantoris halála összehozott minket, tanítványokat. Egyetlen rossz szót sem szóltunk elhunyt társunkról, valamennyien megpróbáltunk barátságosabban viselkedni, és kölcsönösen támogatni egymást. Minden egyes győzelem - a nagyság nem számított mindannyiunk győzelme lett. Nem csapattá váltunk, inkább egyenlő felek szövetségévé, és többé-kevésbé egységbe forrtunk a cél érdekében, vagyis, hogy Jedi-lovagok legyünk.

A nyomozásom részeként felvetettem, hogy a Jedi-lovagoknak kitűnő megfigyelőknek kell lenniük. Ezen cél érdekében felderítő küldetéseket szerveztem a környező területekre. Azokkal az adatokkal dolgoztunk, amelyeket egy lázadó felderítő, egy Dr’uun Unnh nevezetű sullustani gyűjtött össze, még mielőtt a Lázadók itt, ezen a holdon létrehozták a főhadiszállásukat. Unnh információit felhasználva átkutattuk a környéket. Részletes jegyzeteket készítettünk a növény- és állatvilágról, a nagyobb sziklaalakzatokról, valamint a massassik által hátrahagyott különféle építményekről.

Luke a kezdet kezdetén úgy határozott, hogy nem beszél a többieknek a sötét alakról, sem pedig az álmáról. Jómagam egyetértettem a döntésével, főleg azért, mert a zűrzavar csak segítette volna; a sötét oldal teremtményét. Hogy harcoljon a pánik ellen, Luke különféle nyugtató és összpontosító technikákat gyakoroltatott velünk, és keményen dolgozott azon, hogy még teljesebben érzékeljük az Erőt. Külön figyelmet szentelt annak, hogy megdicsérjen minket a sikereinkért. A visszajelzéseinek köszönhetően mindannyian úgy éreztük, hogy jelentős iramban fejlődünk, noha a valódi eredményeinket - viszonyítási alap híján - nehezen tudtuk mérni.

Annyi bizonyos, hogy én egyes területeken tapodtat sem jutottam előrébb. Míg a többiek képesek voltak sziklákat lebegtetni akár kézen állva is vagy az Erő közvetítésével összefonták a fák ágaait, én továbbra is szinte teljesen tehetetlennek bizonyultam, ha tárgyakat kellett mozgatnom. Legnagyobb szerencsétlenségemre saját magamat sem tudtam lebegtetni, és persze képtelen voltam akkorát szökkenni, mint Luke, amikor elugrott Gantoris pengéje elől. r Ami ennél is rosszabb, Tionne felfedezte, hogy ez a fajta hiányosság a Halcyon-vérvonal egyik legfőbb ismertetőjegye. Többek között arról voltunk híresek, hogy konokul tartottuk a helyünket még a legveszélyesebb helyzetekben is. Ennek eredményeként néhány alkalommal a társaink összegyűltek az oldalunkon, és együttesen megfutamítottuk az ellenséget. A legtöbbször viszont az történt, hogy egy Halcyon bátran jelentkezett utóvédnek, és hősiesen az életét adta, hogy megmentse a bajtársait.

Tionne természetesen úgy gondolta, hogy ezek a történelmi tények remek anyagot szolgáltatnak egy pompás balladához...

Én viszont abban a tudatban, hogy egy rettentő erőknek parancsoló illető ólálkodik körülöttünk, a vérünkre szomjazva, eléggé baljóslatúnak találtam a családom hagyományairól szóló meséket.

Ugyanakkor a Halcyon-hagyományoknak megfelelve nem hagytam, hogy mindez megállítson, vagy akár csak akadályozzon a nyomozásban. Miután egy egész délelőttön át erőlködtem, hogy végigmozgassak néhány nyomorult kavicsot az árnyékom teljes hosszán, és csak dél felé értem el némi sikert, felmarkoltam egy élelemadagot és két palack vizet, hogy elinduljak és felderítsem a Kéklevél - kolostort. Unnh annak idején különös anomáliákat jelentett arról a helyről - annyira különöseket, hogy Jan Dodonna tábornok lezáratta a szentélyt, és megtiltotta a belépést serege valamennyi tagja számára.

Noha egyedül akartam menni, Kam Solusar és Brakiss az utolsó pillanatban csatlakoztak hozzám.

- Ugyan már, fiúk - mondtam nekik, hátha még megszabadulhatok tőlük -, valószínűleg manapság is le van zárva. Unalmas szórakozásnak ígérkezik.

Kam szélesen vigyorgott, rámutatott a derékszíjamhoz erősített fénykardra, és megjegyezte:

- Az a határozott érzésem támadt, hogy azt tervezed, újra megnyitod azt a templomot.

- Nem éppen erre gondolok, de ha a körülmények megkövetelik... - dünnyögtem, azzal rántottam egyet a vállamon, és kiböktem:

- Na jó, induljunk!

Eléggé élénk iramban kezdtünk, aztán egy kicsit lassítottam, mert Brakiss csak erőlködve tudta tartani a lépést. A magasságának köszönhetően sokszor meggyűlt a baja az orchideák léggyökereivel. A középkorú Kam sokkal jobb formának örvendett, mini Brakiss, de rajta is látszott, hogy jobban örül a kényelmesebb tempónak.

Hamarosan átkeltünk a Nagytemplom és a Kéklevél-kolostor között csordogáló folyón - egy kidőlt fa törzsén mentünk át, amelyet az áradó víz fordított ki a földből. A folyó amúgy annyira sekély volt egy közeli gázlónál, hogy futás közben általában átrohantam rajta, de Brakissról lerítt, hogy nem szeretne vizes lábbal caplatni az őserdőben. Kam és én ugratni kezdtük őt. Többek között megkérdeztük tőle, óhajtja-e, hogy a fénykardunkkal faragjunk néhány kő lépcsőfokot a fatörzs elé, illetve, hogy lenyesegessük a törzs kiálló részeit, nehogy megbotoljon, de ő csak elvörösödött, és ránk szólt, hogy menjünk tovább.

A Kéklevél-kolostor a Szentélyhez képest eltörpült ugyan, viszont ugyanolyan méltóságteljesnek hatott, mint a nagyobbik épület. Fele olyan magas lehetett, mint a nővére, viszont az arányai révén kifejezetten elegánsnak tűnt. Valóságos bozóttenger ölelte körül, de ez nem volt annyira sűrű, hogy megállított volna minket.

Brakiss a keleti oldalhoz vezetett minket, közben izgatottan magyarázott:

- A sullustani felderítő jelentése szerint a főbejárat keletre néz, hogy a gázóriás fénye esténként beáradjon az alsó csarnokba.

Hamarosan elértük a bejáratot, és azzal szembesültünk, hogy a lázadók annak idején valóban lezárták, méghozzá hatalmas kötömbökkel. Nyilvánvalóan azt akarták, hogy többé senki se tudjon belépni az építmény belsejébe. És az is nyilvánvaló volt, hogy azok a birodalmi felderítők, akik a lázadók távozása után átvizsgálták a Yavin-4-et, szilárdan megfogadták, hogy csak azért is behatolnak az épületbe - és a cél érdekében jókora lyukat olvasztottak a hatalmas kődugóba.

Kam aktiválta a fénykardját, és lesöpört vele néhány pókhálót.

- A hálók nem olyan sűrűek, mint azt elvárhattuk volna - dörmögte aztán megfontoltan. - Lehet, hogy Gantoris itt járt, és a pókok csak azóta szorgoskodnak.

Leakasztottam egy fényrudat a derékszíjamról, és átnyújtottam neki.

- Gondolom, te akarsz elöl menni.

- Az biztos - felelte Kam, azzal felkapcsolta a lámpát, majd a felét lehajtva elindult befelé. Alacsonyabb és valamivel vékonyabb voltam nála, könnyűszerrel oldalaztam utána, a sort pedig Brakiss zárta. Pillanatok alatt átjutottunk az akadályon, aztán megálltunk, és leveregettük magunkról a port.

Kam fénykardjának zöldes fénye, illetve a fényrúd aranyló sugara nem hatolt messzire. Egy kisebbfajta teraszon találtuk magunkat, közvetlenül előttünk széles lépcső vezetett felfelé. A szentély alsó szintjét egyetlen hatalmas csarnok alkotta, amelynek falaiban kisebb kamrák és fülkék sorakoztak. Onnan, ahol álltunk, csak a hozzánk legközelebb esőket láttuk, de annyit fel tudtunk mérni, hogy kisebbek és zsúfoltabbak, mint azok, amelyekben a Nagyszentélyben laktunk.

Tőlünk jobbra és balra egy-egy lépcső vezetett a felső szintre. Átvettem a fényrudat Kamtól, végigfuttattam a kévéjét mindkettőn, majd kijelentettem:

- A por háborítatlannak tűnik. Ha Gantoris bejött ide, mindvégig a levegőben kellett lebegnie, és szerintem ennyire azért ő sem volt jó.

- Talán csak eddig a teraszig jutott - vélekedett Brakiss a vállát vonogatva. - Talán nem mert beljebb menni.

- Ezt nem hiszem - közölte Kam, azzal kardjával a balra eső lépcső felé intve megkérdezte: - És mi merünk?

- Végül is ezért jöttünk, nem? - dünnyögte mosolyogva Brakiss.

Ezúttal is Kam haladt elöl. A lépteink szárazon ropogva visszhangoztak a falakról, és minél feljebb értünk, annál jobban bizsergett a bőröm. Mindhárman olvastuk Unnh jelentését, így aztán tudtuk, mire számíthatunk, és olyan heves izgalom lett úrrá rajtam, hogy egy kicsit megijedtem.

Tudván tudtam, hogy gyilkos hajlamú idegen jár a környéken, illetve, hogy egyenesen azon ok felé tartunk, ami miatt Dodonna tábornok lezáratta a szentélyt, és ennek nyomán úgy éreztem, a viselkedésünkkel kiáltva hívjuk-csalogatjuk a katasztrófát.

Ugyanakkor bizonyítva, hogy vérbeli Halcyon vagyok, eszembe sem jutott megfutamodni.

A lépcsősor egy másik teraszban végződött, amely afféle előkamraként szolgált a szentély fogadóterméhez. A rézsútos külső fal!k alkották a mennyezetet, és magasan a csarnok padlója felett egyesültek. A helyiség középvonalában, egymástól egyenlő távolságban három, kúp formájú oszlop állt. Jóval a piramis csúcsa alatt végződtek, de valahogy mégis úgy néztek ki, mintha alátámasztanák a mennyezetet. A hozzánk legközelebb, illetve legtávolabb eső oszlopot furcsa rúnák és pecsétek vésetei borították, amelyeket nem tudtam azonosítani, még kevésbé elolvasni. A nyugati falba vágott ablaknyílásokon át a napfény aranyló sávok formájában ragyogott be, illetve vetült a kövezetre, és meleg derengésbe vonta az egész csarnokot.

Akármilyen melegnek tűnt is a fény, a legkevésbé sem oszlatta el azt a borzongató hűvösséget - a szentély legfőbb és leginkább zavarba ejtő vonását.

A harmadik oszlopot - ezt a szintén magas, keskeny kúpot - teljes egészében kék kristályból formálták meg valaha. Első pillantásra zafírnak mondtam volna, mert saját, belső fény áradt belőle, csakhogy ez a fény nem erősödött és nem tompult, amikor közelebb mentünk az oszlophoz. Inkább sejtelmesen, lassan mozgott, mintha folyadék keringett volna körbe-körbe, illetve fel és le a kristály belsejében egyetlen, óriási körforgásban.

- A sullustani szerint a kő olajos tapintású, és ha valaki megérinti, a benne pulzáló energiák megbizsergetik az ujját - közölte Bralkiss, és a két tenyerét összedörzsölve felvetette: - Na, szeretnénk meggyőződni a jelentés igaz voltáról?

- Én ugyan nem - vágtam rá borzongva -, egyelőre nem.

Kam kikapcsolta fénykardját, a derékszíjára akasztotta a markolatot, és kijelentette:

- Én biztosan kihagyom. És neked sem kéne tapogatnod.

- Nem érted a viccet - felelte a homlokát ráncolva Brakiss.

- Azt a valamit megérinteni a legkevésbé sem vicces - dünnyögtem, azzal az oszlophoz óvakodtam, gondosan vigyázva, nehogy belelépjek a körülötte sötétlő mély verembe. Minél közelebb értem, annál hidegebbnek éreztem. A belőle áradó energiák nem tűntek gonosznak, de seregnyi negatív érzést érzékeltem, például kétségbeesést és haragot. Ami ennél is rosszabb, amikor a kő áttetsző mélységeibe. fúrtam a tekintetemet, különös képeket véltem felfedezni ott - mintha szellemek suhantak volna el előttem. A legtöbbje teljességgel idegennek tűnt. Megnyúlt testű teremtményeket láttam, aránytalanul hosszú lábuk és kezük végén hatalmas karmok meredeztek. Másokat, különösen az embereket ismerősnek találtam, noha az arcukat sérülések torzították el, vagy vadul vicsorogtak fájdalmukban. Néhányat még így is felismertem: egykori bajtársaimat, akiket harc közben veszítettem el, és több ellenségemet, akikkel én magam végeztem.

Aztán hirtelen felbukkant előttem Gantoris arca, a halott szempár vádló tekintettel meredt rám. Hátrahőköltem, és magam elé mutatva felhördültem:

- Látjátok? Ti is látjátok Gantorist?

Kam a fejét oldalra kapva rám nézett, és fojtott hangon válaszolt:

- Nem látom őt. Én... másokat látok.

Brakiss a száját sejtelmes mosolyra húzva felénk fordult, és odaszólt nekünk:

- Én igazából nem látok semmit.

Visszanéztem az oszlopra, de addigra Gantoris arca már eltűnt.

- Esküdni mernék, hogy őt láttam az előbb.

- Talán a fénytörés tréfált meg - vélekedett a vállát vonogatva I Brakiss. A hangja közönyösen szólt, de árnyalatnyi megvetés érződött belőle.

Zordon pillantást vetettem rá, és megkérdeztem tőle:

- Még most is meg akarod érinteni?

- Nem, arról már letettem - felelte a fejét rázva.

Kam komor arcot vágva körülnézett, és megszólalt:

- Nem tudom, hogy mi ez, és hogy miért van itt, azt viszont igen, hogy nem érzem jól magam ebben az épületben. - A padlón elterülő fényfoltok felé bökött a hüvelykujjával, és hozzátette: - És az alapján, hogy azok ott mennyit mozdultak el, mióta bejöttünk ide, legalább tizenöt perce bámuljuk az oszlopot.

- Lehetetlen! - mordultam fel a fejemet rázva.

- Nagyon is lehetséges. És nagyon különös - felelte Kam, aztán felszegte az állát, és kijelentette: - Számomra eljött a távozás perce.

Brakiss egyetértése jeléül szaporán bólogatott, és hozzáfűzte.

- Amúgy sincs nyoma annak, hogy Gantoris itt járt.

- Rendben, induljunk! - hadartam sietve, és máris a lépcső felé fordultam.

A világért sem fogalmaznék úgy, hogy három felnőtt férfi, három Jedi-tanítvány, akik közül ketten fénykarddal fegyverkeztek fel, rövid úton kimenekültek egy teljesen elhagyatott templomból. Jobban szeretek úgy gondolni az esetre, hogy mi hárman azért távoztunk sürgősen, hogy keresztülhúzzuk azok számításait, akik esetleg csapdát állítottak nekünk. Noha tudomásunk szerint a barátainkat leszámítva nem tartózkodott értelmes lény a Yavin-4-en, nem zárhattuk ki a lehetőséget, és úgy hittük, az elővigyázatosságunk teljesen indokolt.

Visszavonulás közben Brakiss vetett még egy hosszú pillantást a Kéklevél-kolostorra, és megszólalt:

- Szerintem elég lenyűgöző, hogy azok a teremtmények fejlett technikai eszközök nélkül is képesek voltak megépíteni egy ilyen: emlékművet, amely tessék, azóta is állja az idő próbáját. Unnh megjegyzései szerint ezek a romok legalább ezerévesek.

- Ezer évvel ezelőtt már létezett a Régi Köztársaság - válaszoltam, miközben megfogtam egy ágat, hogy szabaddá tegyem az ösvényt a társaim előtt. - Akkoriban már használhattak lézereket, hogy kifejtsék és kifaragják a köveket, amiket aztán lebegtető hajtóműves eszközökkel szállítottak a rendeltetési helyükre.

- Mindezeken felül - mondta megfontoltan Kam -, használhatták akár az Erőt is. Szerintetek Skywalker mester képes lenne mozgásra bírni azokat az óriási tömböket?

- Nem volna lehetetlen számára, egyáltalán nem - válaszolta Brakiss kétkedő hanghordozással azt viszont nem hiszem, hogy Skywalker mester képes lenne megépíteni egy efféle templomot.

- Nocsak, elfelejtetted, hogy a nagyság nem számít? – kérdeztem tőle felkacagva.

- Nem felejtettem el, de nem ez a lényeg - vitatkozott Brakiss, azzal a mellette álló facsemetéről lepattintott egy száraz ágat, amiből; letört magának egy körülbelül negyvenöt centiméter hosszú ,darabot, majd magyarázni kezdett: - Az tény, hogy Skywalker mester komoly hatalommal bír, de akkor is egy parasztfiú, aki egy szikkadt homokgömbről származik. Képtelen lenne megteremteni egy ennyire látványos és elegáns művet.

Mialatt beszélt, mind szélesebb ívekben lengette a botját. Kam és én összemosolyogtunk a háta mögött, aztán Kam megköszörülte a torkát, és megkérdezte:

- Szóval úgy véled, Skywalker mester nem tudná megtanulni azt, hogyan teremthet meg egy efféle építményt?

- Biztosan meg tudná tanulni, de az idők végezetéig tartana - felelte Brakiss.

- Értem - dünnyögtem, azzal a szememet résnyire vonva hozzátettem: - Na, és hányadán állunk a kristályoszloppal? Azt vajon képes lenne létrehozni?

Brakiss a vállát vonogatva felelt:

- Nem tudom, de szívesen megnézném, ahogy megpróbálja. Szerintem az a kristály lenyűgöző. Csak azért haboznék művészeti alkotásnak, nem is, remekműnek nevezni, mert annyira nyugtalanító. - Hirtelen elfordult, de én észrevettem, hogy a szeme lázasan csillog. Hallgatott néhány pillanatig, majd hozzáfűzte: - Képzeljétek el, mekkora hatalommal bírhatott az, aki létrehozta ezt a csodát.

- Nem akarom elképzelni - közölte ridegen Kam. - Nekem egyáltalán nem tetszik az a kristály.

- Persze, de képzeld el, hogy hatalmadban állna megteremteni valami ehhez hasonlót, valamit, ami tetszik. Az Erő segítségével megalkotnál egy művet, ami ilyen sokáig fennmarad - mondta furcsa hangon Brakiss, azzal felnevetett, és pördült egyet, mintha táncot járt volna egy zenére, amelyet Kam és én nem hallottunk. - Csodálatos volna!

Zordon pillantást vetettem rá, de észre sem vette, ekkor odaszóltam neki:

- Az effajta hatalom eléggé csábító, de nem könnyű megszerezni.

- Hacsak nem fordulsz a sötét oldalhoz - jegyezte meg Kam, és előregörnyesztette a vállát. - Én tudom milyen, és higgyétek el, akármilyen mámorító, kiüríti az embert. Jobb az igazi Erővel dolgozni, mint letelepedni az árnyékában.

- Persze, persze, de gondoljatok belé, mi mindent megtehetnénk ekkora hatalommal - makacskodott Brakiss, azzal botjával az ég felé mutatva folytatta: - Például annak idején egy kellő hatalommal bíró Jedi-mester felnyúlhatott volna innen, és kitéphette volna , Halálcsillag szívét. Függetlenül attól, hogy a sötét oldalt használta volna, jót tett volna.

Kinyújtottam a jobbomat, nyakon ragadtam Brakisst, és ráförmedtem:

- Na, itt álljunk meg egy kicsit! Ezzel azt állítod, hogy a cél szentesíti az eszközt, az pedig egyértelműen rossz álláspont. Azért rossz, mert lehetővé teszi számodra, hogy minden viselkedést jónak minősíts. Rajta, öljük meg ezt a bűnözőt, mert tudjuk, hogy megolt másokat a múltban, és valószínűleg a jövőben is gyilkolni fog. Vagy semmisítsük meg ezt a bolygót, mert tudjuk, hogy egy napon belő fog csapódni abba a másikba. És akkor mi van, ha a megsemmisítendő bolygó lakói meghalnak? Így is úgy is halál vár rájuk, de így legalább megmentjük a másik bolygó népeit.

Brakiss megpördült, és az arcom felé sújtott a botjával. Szerencsére előérzetem támadt, előre láttam a keze pályaívét, és sietve félreugrottam előle. Brakiss ábrázata egy pillanatra eltorzult a haragtól, de ez a kifejezés nyomban el is tűnt, és megjelentek a megdöbbenés és a bűntudat jelei.

- Keiran... ne haragudj... - motyogta Brakiss alig érthetően.

- Semmi gond - feleltem nagyvonalúan legyintve. - Nincs vér, nincs jelentés.

Kam mellénk lépett, Brakiss vállára fonta a karját, kicsit rá is támaszkodott a társára, és kijelentette:

- Figyelj rám, kölyök, amit Keiran mondott, teljesen igaz. Az úgy szokott lenni, hogy valaki elkezdi mondogatni magának, hogy ilyenig olyan cél érdekében gyarapítja a hatalmát, és addig mondogatja, amíg; meggyőzi magát, hogy helyesen cselekszik. Aztán, amikor már elég nagy a hatalma, hirtelen úgy találja, hogy megváltoztak a körülmények. Úgy érzi, még több hatalomra van szüksége, vagy pedig oly módon kell felhasználnia a hatalmát, amire korábban nem számított.; Az ellenfelek, akik nem hallgatnak az érvekre, eltaposni valói férgekké válnak, nem pedig barátokká, akiket csupán meg kell győzni. A hatalom megmérgezi azt, aki egyre csak gyarapítja, egyre csak halmozza. Egy idő után feltételezi, hogy mások is áhítoznak a hatalmára, és minden eszközt készek felhasználni annak érdekében, hogy megszerezzék maguknak, és ettől az illető úgy érzi, szabad kezet kapott, jogában áll visszavágni mindennel, amivel csak tud.

Bólintottam egyet, és átvettem a szót:

- Gonoszságból sosem származhat jó. A példád, miszerint valaki sötét oldallal megsemmisíthette volna a Halálcsillagot, teljesen rendben van, amíg nem teszed fel a kérdést, hogy az illető miért tette volna. A saját vagy a népe érdekében? És ha az utóbbi, akkor hogyan fogja intézni a következő vészhelyzetet? Ha például hírét veszi a másik Halálcsillagnak, és megtudja, hogy a caamasik építik, megsemmisíti őket?

- Rossz a példa - felelte a homlokát ráncolva Kam. - Mindenki tudja, hogy a caamasik elkötelezett békepártiak.

- Én tudom, Kam, de valaki esetleg gonosznak minősíti őket, és elindul, hogy leszámoljon velük - válaszoltam, azzal a kezemet széttárva folytattam. - Nézzük szembe a tényekkel. Valaki elindult, hogy leszámoljon velük, és ez kis híján sikerült is. Úgy hallottam, hogy jókora caamasi menekültcsoport élt az Alderaanon, amikor az megsemmisült.

- Értem, amit mondasz, és szeretnék hinni neked - válaszolta gondterhelten Brakiss. - De a lelkem mélyén úgy érzem, nem abszolút igazság az, hogy a sötét erők felhasználásából nem sülhet ki semmi jó. Néha megtörténhet.

- Elméletileg, Brakiss, legfeljebb elméletileg - vágtam vissza a fejemet rázva. - De minekünk az Erő manipulálásának gyakorlati oldalával kell foglalkoznunk. Nem szívesen dédelgetném a gondolatot, mely szerint tiszta és romlatlan maradhatok, miközben a gonosszal dolgozom azért a célért, amit én jónak látok. Ez az első lépés egy nagyon meredek és nagyon csúszós lejtőn. Talán, mondjuk Skywalker mester segítségével vissza lehet térni a csúcsra, de a lecsúszásomért valaki szörnyű árat fizetne, és ezzel nem akarok terhelni senkit. Nektek sem kéne.